Prológus

Prológus

A kétségbeesett szárnycsapkodások nem értek semmit. A két Árnyék már hegyezte a karmait a friss hús szagára és a zsákmány által vitt utolsó Látóra. A Látó az igazak álmát aludta a smaragdzöld tojásban. Nem tudta mi vár rá, ha majd megtalálja a kiválasztottat. Azt sem tudta, hogy ő lesz az utolsó élő a Látók közül. A két Árnyék tudta, nagyon jól tudta, hiszen ezt kapták feladatul, hogy öljék meg a tojás melegében megbújó kis testet. A Látót cipelő sárkány hátán ülő tünde, az utolsó kétségbeesett tervét hajtotta végre. Lemászott a karmokhoz és megfogta a langyos tojást, majd megadva a jelet leugrott a földre. Zuhanás közben szemtanúja lehetett, ahogy elrepül fölötte a halálra ítélt társa. Szép ívben kanyarodva repült el felette, elterelve az Árnyak figyelmét. Pikkelyes teste még a sötétben is alig láthatóan belső fénnyel fénylett. Nyakát kecsesen még a halálakor is büszkén tartotta, míg feje szomorúan csüngött lefelé. A tünde tudta, hogy ez volt az utolsó találkozásuk. Fájdalommal nézett a szemébe és figyelte, ahogy az utolsó szárnycsapásokat ejtette, mielőtt az Árnyékok belemélyesztették a húsába a karmait és széttépték a testét, melyen forró vérpatakok folytak alá a mélybe. A büszke, kecses és harcias sárkányból nem maradt több, egy elképesztő ordításnál, mely átszőtte a levegő, sőt talán a világ esszenciáját, örökre megváltoztatva azt. Az ordítást elképesztő csönd követte, mely magába foglalja a rovarok halk zizegésétől a szél zúgásán át, az állatok motoszkálását. A csendet csupán halk neszek szegték meg,  a tünde halk zokogása. Az íves szemöldök alatt megbújó szem csukott szemhéja alól csurogtak végig a könnyek az arcán. A ragacsos szempillák végéről csöpögtek a földre. Lefolytak a szem csücskéből, végig a gömbölyű arc sima bőrén az orr mentén, megakadtak az ajkak szegénél, ahonnan aztán a földre csöppentek. A tünde nem bírta tovább, a földre rogyott, rücskös, sebhelyes térde a földet súrolta. Arcát a tenyerébe temette, ölében tartva az apró tojást, és vele együtt a benne megbúvó életet.