4. fejezet
-
Áááááááááááááááá! Mit csinálsz? – kérdeztem, miközben a sárkány karmain lógtam.
– Megőrültél? – kiabáltam sikertelen földre kerülési próbáim matt akadozott a
hangom. Indigo eközben kitörte a falat és kiterpesztette a szárnyait.
Vitorlázva szállt alá a mélybe, majd feldobott a levegőbe. Én csak sikítottam,
ahogy a torkomon kifért. Lefelé zuhanva elkapott, és pont úgy tartott, hogy
hosszú karmai között úgy fértem el, mintha egy kalitkába lennék zárva.
- Ha talán
abbahagynád ezt a fülrepesztő sikítozást, kellemes is lehetne ez az utazás. –
mondta hevesen csapkodva a szárnyaival, hogy magasabbra kerüljön. Mikor elértük
a felhők alját, annyira kiszáradt a torkom, hogy egy árva „á”-t sem tudtam
kinyögni Indigo örömére.
- Most Mire
volt jó ez az egész? – kérdeztem rekedten.
- Hát még mindig nem érted? Elmegyünk innen, a mi
világunkba. – sóhajtott gondolatban. Nem
akartam még jobban elkeseríteni, szóval landolásig meg sem szólaltam. Mikor
majdnem elértük a földet, ő letett, majd saját maga is lelandolt.
Feltápászkodtam a kemény talajról, majd körbetekintettem. Egy tisztás közepén
álltunk, körülöttünk fenyőerdő.
- Hol
vagyunk? – kérdeztem, de ahelyett hogy ő válaszolna megszólalt egy hang.
- Tehát te
lennél a kiválasztott. – mondta az ismeretlen. Körbetekintettem és megijedtem,
mert egy kőhajításnyira egy középkorú férfi állt piszkavassal a kezében. Kis
tábortűz mellett guggolt. Picit már őszes, de régebben barnás haja össze vissza
állt a feje körül. Élénk kék szeme érdeklődve méregetett.
- Üdvözöllek,
Optimus vagyok. – monda és közelebb sétált.
- Én pedig
Ismira, de hívj csak nyugodtan Irának. – fogtam meg a felém nyújtott kezét.
- A
sárkányodat már be se mutatod? – kérdezte, amitől zavarba jöttem.
- Két ok
miatt. Egy, nem az én sárkányom. Kettő, fogadok, hogy ismeritek egymást. –
Optimus elégedett mosolyra húzta a száját.
- Nem is
olyan rossz a helyzet, mint gondoltam. Ezzel sok időt megspórolunk. Sok, sok
időt… - dünnyögött magában. Elsétált a
tűzhöz, majd egy vödörből vizet öntött rá.
- Mehetünk? –
kérdezte, miközben egy fekete mén hátára próbált felkötni két vizestömlőt.
Hátrafordult, majd így szólt: - Nem
jössz? Ott a te lovad. Látom nincs sok cuccod, az jó. – mondta egy tarka
kancára mutatva.
– Tudsz lovagolni nem? – folytatta rám sem nézve.
Odasétáltam a nekem szánt lóhoz, majd ijedve tapasztaltam, hogy mikor a
napsugarak megvilágították, ahol eredetileg fehér volt mos kékesen átlátszott.
- Ez a ló
átlátszó! – kiáltottam ijedten.
- Ne aggódj, holnapra elmúlik neki. – mondta teljes
nyugalommal a hangjában Optimus. Indigo helyeslően bólintott, majd békésen tűrte,
ahogy a hátára tuszkolnak két hátizsákot. A két hátizsák szíjjakkal össze volt
kötve, így a szíjakon volt a teher, ami aztán a sárkányhátra terelődött és a
hátizsákok pedig oldalt lelógtak. Optimus most odasétált hozzám és odanyújtott
nekem egy íjat, egy nyilakkal teli tegezt és két kést. Adott ezekhez még egy
vastag, erős bőrövet, amihez aztán odakötöttem a két kést. Az egyik fogas volt,
a másik pedig sima hegyes. Felkötöttem az övemet majd egy western kantárral
felkantároztam a lovamat. Nem volt nyereg így szőrén lovagoltunk.
- Majd
szerzünk nyerget, de egyenlőre szőrén fogunk utazni.– mondta, majd
összecsavarta a kezében lévő hosszú ostort, és odakötötte az ő övéhez.
- Kérdezz.
Tudom, hogy nagyon sok kérdés kavarog a fejedben. – mondta, de nem tudta
befejezni, mivel elképesztő zúgás töltötte meg a levegőt. Valamiféle nagy, égő
valami közeledett. Optimus szeme elkerekedett majd dühtől eltorzult arccal rám
ordított: - Be az erdőbe, most! – elvágtattam, de egész idő alatt őt figyeltem.
Tíz madárhoz hasonlító lény volt. Tollas szárnyuk, tollas farkuk és hasuk volt.
A fejük is madárfej volt, de csőrük mentén kis fogak helyezkedtek el. Hosszú
villás nyelvüket ki-ki öltötték. Az egész testük égett. Sárga lángnyelvek
mardosták tollaikat, kárt nem téve bennük. Testüket világos fénnyel
világították meg. ’Ezek főnixek!’ jutott eszembe hirtelen. Mikor az első madár
leszállt Optimus kivonta kardját, amit észre sem vettem eddig. Szikrázó kék
penge volt, ezüst markolattal. Két kézre fogta, majd elmormolt valamit az orra
alatt. Kék fény villant, majd három enyémhez hasonló ló bukott fel egy
mellettünk lévő patakból. Testüket víz formálta, sörényüket a patak habja
alkotta. Ezek egy csöppet sem hasonlítottak semelyik általam ismert lófajtához.
Nem volt sem színük, sem anyaguk. Átlátszottak és kékes árnyékot vetettek. Vad
vágtában csaptak össze a főnixekkel. A tűz és a víz csattája volt ez. A
főnixeknek meg volt az a csúnya szokásuk, hogy ha akarták változhattak hamuvá,
amit a szél tovább vitt, így az ellenfelük háta mögé kerülhettek, vagy könnyen
szökhettek meg. Optimus egy fának vetette hátát, úgy küzdött két főnix ellen.
Kék gömbök repkedtek néha körülötte, melyek az ellene küzdő főnixek felé
szálltak. Tele volt az arca véres karmolásokkal. Szintúgy kezei. Kardjáról vér
csöpögött, mely mielőtt elérte a földet egy füstcsóvává változott. Indigónak
négy főnix maradt. Az egyiknek éppen a nyakát harapta el. Győzelemittasan
vetette rá magát a következőre. Vad ordítás közepette belemélyesztette fogait
az égő madárba. Az előzőleg megölt hamumaradványai lángolni kezdtek, majd az
imént megölt madár újraéledt.
- Ezeket
képtelenség megölni! – üzente megnyitva az elméjét. Optimus egy pillanatra
tárta fel tudatát, hogy megüzenje:
- A hamu! Azt
kell elzárni, vagy képtelenné tenni az újraéledést! – Indigo új energiarohammal
lendült neki a harcnak. Az egyiket sikerült a hátsó lábával a földre
tuszkolnia. Rálépett, mire az hamuvá változott, de mivel rajta állt, nem tudott
újraéledni. Egy másikat is elintézett, így csak egyet kellett sakkban tartania.
Optimusnak rosszabbul sült el a dolog. Nem voltak mancsai, amivel ráléphetne az
áldozatára, így csak a kard maradt. Nem bírtam a gondolatot, hogy tétlenül
nézem, ahogy öldöklik egymást. Leszálltam a lovamról, majd megparancsoltam
neki, hogy segítsen a társainak. Előhúztam az íjat, amit Optimus ajándékozott
nekem, és a nyilas tegezt. Felajzottam az íjat, majd reszkető kézzel
ráhelyeztem a húrra a nyilat. Céloztam, majd lőttem volna, végig gondoltam a
nyíl útját. Teljesen a nyílra koncentráltam, és arra a helyre ahova lőttem,
tehát a célpontra. Behunytam a szemem, majd elengedtem az elpattanásig
megfeszített húrt. Zöld füst szállt fel a nyílból, majd egy főnix nyakának
vette az irányt. Mikor a madár elhajolt előle, csodák csodájára, a nyíl is
oldalra billent célba találva. Térdre rogytam a kimerültségtől,mert hirtelen
megcsappant az erőm. Nem foglalkoztam vele, kilőttem egy ugyanilyen nyilat,
mire az célba ért,én eszméletlenül feküdtem a földön. Hallottam egy fájdalmas „Neeeeeeeeeeeeeeee!”
ordítást és egy elkeseredett sárkányüvöltést.