Prológus

Prológus

A kétségbeesett szárnycsapkodások nem értek semmit. A két Árnyék már hegyezte a karmait a friss hús szagára és a zsákmány által vitt utolsó Látóra. A Látó az igazak álmát aludta a smaragdzöld tojásban. Nem tudta mi vár rá, ha majd megtalálja a kiválasztottat. Azt sem tudta, hogy ő lesz az utolsó élő a Látók közül. A két Árnyék tudta, nagyon jól tudta, hiszen ezt kapták feladatul, hogy öljék meg a tojás melegében megbújó kis testet. A Látót cipelő sárkány hátán ülő tünde, az utolsó kétségbeesett tervét hajtotta végre. Lemászott a karmokhoz és megfogta a langyos tojást, majd megadva a jelet leugrott a földre. Zuhanás közben szemtanúja lehetett, ahogy elrepül fölötte a halálra ítélt társa. Szép ívben kanyarodva repült el felette, elterelve az Árnyak figyelmét. Pikkelyes teste még a sötétben is alig láthatóan belső fénnyel fénylett. Nyakát kecsesen még a halálakor is büszkén tartotta, míg feje szomorúan csüngött lefelé. A tünde tudta, hogy ez volt az utolsó találkozásuk. Fájdalommal nézett a szemébe és figyelte, ahogy az utolsó szárnycsapásokat ejtette, mielőtt az Árnyékok belemélyesztették a húsába a karmait és széttépték a testét, melyen forró vérpatakok folytak alá a mélybe. A büszke, kecses és harcias sárkányból nem maradt több, egy elképesztő ordításnál, mely átszőtte a levegő, sőt talán a világ esszenciáját, örökre megváltoztatva azt. Az ordítást elképesztő csönd követte, mely magába foglalja a rovarok halk zizegésétől a szél zúgásán át, az állatok motoszkálását. A csendet csupán halk neszek szegték meg,  a tünde halk zokogása. Az íves szemöldök alatt megbújó szem csukott szemhéja alól csurogtak végig a könnyek az arcán. A ragacsos szempillák végéről csöpögtek a földre. Lefolytak a szem csücskéből, végig a gömbölyű arc sima bőrén az orr mentén, megakadtak az ajkak szegénél, ahonnan aztán a földre csöppentek. A tünde nem bírta tovább, a földre rogyott, rücskös, sebhelyes térde a földet súrolta. Arcát a tenyerébe temette, ölében tartva az apró tojást, és vele együtt a benne megbúvó életet. 

Második fejezet

2. fejezet: Látás

Amikor felébredtem még mindig a szutykos betonon találtam magam, ugyanabban az utcában ahol elvesztettem az eszméletemet. A fejem búbja nagyon sajgott, és mikor felültem egy jókora púpot találtam rajta. – A fene essen beléd, te mocskos utcakő! – dühöngtem káromkodva. Körbenéztem, de a sárkány nem volt sehol. Az a kevéske remény is elveszett, amit azelőtt éreztem. Megint a szürke és színtelen valóságban találtam magam. Körbenéztem a sikátor szűk utcájában ’Semmi érdekes sincs itt’ - gondoltam majd az elkopott házfalakra és sokemeletes, piszkos háztömbökre néztem. Félrehúzódtam, mert egy kocsi közeledett. Egy ütött, kopott régi kis autó volt. A vezetőülésen egy ideges nő ült és miközben elhaladt mellettem rám is dudált. - ’Mi a franc?’ néztem rá, és barna szemén keresztül beleláttam a lelkébe. Meg is ijedtem önmagamtól, mert láttam a nő érzelmeit. Láttam, hogy ideges, mert összeveszett a férjével, hogy éppen a boltba igyekezik, mert mindjárt megérkezik a kislánya a suliból és nincs mit ennie otthon. Ezt mind egy szempillantás alatt ki tudtam olvasni a szeméből miközben áthaladt előttem az úton. A nagy információzuhatagtól megszédültem, és meg kellett támaszkodnom egy lámpaoszlopban. Felnéztem az égre. Egy ablakban megláttam egy kisfiút, aki az onnan nézett le rám könnyes szemmel. A nyitott ablakon át kiabálások zaja szűrődött ki. A kisfiú szeméből is ki tudtam olvasni a fájdalmat és elkeseredést. Az ő fájdalmának egy része megoszlott rám és én is elkeseredtem a szülei vitáján. Gyorsan elkaptam a szememet mielőtt megint belenéznék valakiébe. Átrohantam az utcán, be a parkba. Szembetalálkoztam egy szerelmespárral, akik boldogan mosolyogva beszélgettek egymás kezét fogva. Az egyik rám nézett és én a röpke pillanat alatt ki tudtam olvasni, hogy boldog és elképesztően szerelmes. Láttam azt is, hogy az eljegyzési gyűrűje a zsebében bujkál, de nemsokára már az is elő fog kerülni. Még gyorsabbra vettem a tempót, hogy minél előbb hazaérjek, és ne lássam a sok ember fájdalmát és örömét. Az öröm nem is volt rossz, de mivel az nem a sajátom volt, valahogy máshogy tudtam örülni. Megráztam a fejemet és csak a földet néztem, hogy még véletlenül se kelljen szembetalálkoznom senkivel. Otthon felvettem egy napszemüveget, amitől végre elcsitult az agyam. Bementem a fürdőszobába és belenéztem a tükörbe. Meglepetésemben felsikkantottam. A szemem a megszokott szürke helyett élénk zölden csillogott, és a hajamban pedig apró zöld tincsek csavarodtak a barnák köré. Mikor félresöpörtem egy szemembe lógó tincset, megláttam a fülemet. A megszokott kerek emberi fül helyett éles mesebeli tünde fülem volt.

- ’Mi a…’ Szám elé kaptam a kezemet és hátrálni kezdtem a tükörtől. Nekiütődött a hátam a falnak, de én nem foglalkoztam vele, hátráltam tovább. Nekimentem az ajtónak, és végre elvettem a tekintetemet a tükörtől. Lerohantam az emeleti lépcsőn és a bolt felé vettem az irányt, ahol mindent úgy csináltam, hogy még véletlenül se nézzek senki szemébe. Az eladós szemébe viszont muszáj volt belenéznem, mivel a több tubusos hajfesték vételekor elég furcsán nézett.

 –Ennyi lesz? - kérdezte majd bepakolta a négy barna hajfestéket. Mikor belenéztem a szemébe, az üzletben a kassza mögött ülők unalma tükröződött benne, a fárasztó napok pihenés nélküli munkaidői. Némi megkönnyebbülés a munkaidő közeledése miatt és meglepetés a kinézetem iránt. Milyen szerencse, hogy otthon betuszkoltam a fülemet a hajam mögé, mert még furcsábban fogadná a kinézetemet. Mikor kimentem a boltból, még hallottam halk sóhajtását.

 – Ezek a mai fiatalok! –

’Ezek a mai öregek!’ – gondoltam fáradtan. Mikor eltávolodtam a boltból megint be kellett fordulnom a kis sikátorba ahol a sárkányt láttam. Irtózattal fürkésztem a tetőt, de nem észleltem semmi különlegeset. Otthon vastagon kentem a hajamra a hajfestéket, hogy eltüntessem a zöldet belőle. Fürdés közben egy újabb meglepetéssel kellett szembenéznem. A mellkasomon egy tetovált sárkány volt.

Első fejezet

1 fejezet

Sose vagyok egyedül. Hogy, hogy értem ezt? Minden percben érzem a valakinek a jelenlét. Fogalmam nincs kiét és mért. Sétálok az utcán és érzem, hogy valaki figyel. Otthon ülök a gépnél és megint elfog az az érzés. Evés, ivás közben is ott van, sőt álmomban is. Látni nem látom, de érezni érzem. Néha már azt hiszem, dilis vagyok. Hogy a semmiben is látom a valamit, hogy a magányban is érzem egy ismeretlen társ jelenlétét. Egy társét, akit soha nem láttam, de még nem is hallottam róla, pedig meggyőződésem hogy létezik. Ez is azon dolgok közé tartozik, amiket a tudomány nem tud megmagyarázni, sőt az emberiség sem. Na, ez már durvább. Lehet, hogy tényleg dilis vagyok és a sárgaházban kéne ülnöm egy gumiszobában.

Mindvégig ezt gondoltam, amíg el nem jött az a nap az életemben, mikor fordult velem egyet a világ. Sétálás közben, hazafelé tartottam, mikor újra fölém kerekedett az a furcsa érzés hogy figyelnek, szemmel tartanak. Bekanyarodtam egy szűk és sötét sikátorba. A napot egy pillanatra eltakarták a felhők. Úgy tűnt valami szellemvilágba keveredtem. Azt a megmagyarázhatatlan érzésem támadt, hogy fel kénen néznem a tetőre. És persze én hülye, felnéztem.

Két elképesztő nagyságú szem bámult rám vissza. Egy óriási szempár. Színe, a tavaszkor előbújó falevelekéhez hasonlított, melyek éppen kibújtak a rügyből. A pupillától kifelé sötétedett, a fiatal hajtások zöldjétől a haragos óceán szennyeséig. A tekintetünk összefonódott, az ő gyönyörű szeme és az én színtelen szürke látószervem. Miután megcsodáltam a gyönyörű szemét ijedten tapasztaltam, hogy aki előttem tornyosul az nem egy ember, hanem egy sárkány.

 Hátsó lábaival elrugaszkodott, majd elhagyván a földet szétterpesztette a szárnyait, melyek szeméhez hasonlóan zöldek voltak. A szárnyhártyáján átsütő napfény (hogy is máshogy) zöld árnyékot vetett az alattam lévő betonra. Landoláskor beleremegett a föld elképesztő súlyába, mely több száz tonnát is kitehetett. Szárnyait összehajtogatta, majd ügyesen a hátára simította. Jobb mellső lábát előre nyújtotta, majd lehajtotta fenséges fejét úgy, hogy hosszú nyaka szép ívben hajlott a föld felé. Hosszú tüskés farkával a földön egyensúlyozott. Miközben ebben az üdvözlésképpen használt pózba megmerevedett, egy hang szólalt meg a fejemben, amitől hátra tántorodtam.

 –Üdvözöllek kiválasztott. – majd felegyenesedve fojtatta–Ne félj tőlem. Érted jöttem – mondta, de én értelmetlen képzelgésnek véltem és így válaszoltam:

 – Mi vagy te? A halál? – viccelődtem, de ő megtartotta komolyságát. – Még nem, de sorra kerül majd az is.

– Meglepően jó humora van a Halálnak úgy látom. Kár, hogy az emberek mindig feketén és kaszával jelenítik meg. Ja és a legfontosabb bakiról el is felejtkeztem. A Halál általában ember formában jelenik meg, és ahogy látom te egy sárkány vagy, tehát valami itt nem stimmel… - mondtam őt figyelve, ahogy apró mosolyra húzza a száját. Így, mosolyogva, teljesen úgy nézett ki, mint egy zöld gyík szárnyakkal, hosszabb nyakkal, tűhegyes ölésre termett hatalmas fogakkal és hatalmas szemekkel csak nagyobb kiadásban. Ő közelebb lépett és orra hegyével megérintett. Viccelődésem ellenére belém fagyott a vér, és már el sem tudnám rejteni a félelmemet. Nem mertem mozdulni sem, mivel nem minden nap találkozik az ember egy sárkánnyal. Sőt! Normális ember soha nem találkozik sárkánnyal! Azt a tényt megállapítva, hogy képzelődök, úgy döntöttem, hogy eleget sétáltam már, ezért kivárom a képzelődéseim végét majd nyugodtan hazamegyek. Sajnos sem a nyugodtan, sem a hazamegyek nem következett be. A sárkány érintése következtében elvesztettem ez eszméletemet (, mely tény megint azt tanúsítja, hogy biztos fantáziálok). Az utolsó gondolatom az volt, hogy a sárkány szemében visszatükröződtek a saját érzéseim. Ott láttam az iránta való félelmemet, a kétséget a létezése felől, de még a reményt is észre tudtam venni, amely a leghalványabb volt mindközül. A remény afelé hogy a látomás igaz legyen. Hogy biztos lehessek abban, hogy a sárkány létezik és tényleg találkoztam vele. Több elmélkedésre nem jutott időm, mivel a következő pillanatban a fejem ott koppant a piszkos utcakövön.