Negyedik fejezet

4. fejezet

 - Áááááááááááááááá! Mit csinálsz? – kérdeztem, miközben a sárkány karmain lógtam. – Megőrültél? – kiabáltam sikertelen földre kerülési próbáim matt akadozott a hangom. Indigo eközben kitörte a falat és kiterpesztette a szárnyait. Vitorlázva szállt alá a mélybe, majd feldobott a levegőbe. Én csak sikítottam, ahogy a torkomon kifért. Lefelé zuhanva elkapott, és pont úgy tartott, hogy hosszú karmai között úgy fértem el, mintha egy kalitkába lennék zárva.

 - Ha talán abbahagynád ezt a fülrepesztő sikítozást, kellemes is lehetne ez az utazás. – mondta hevesen csapkodva a szárnyaival, hogy magasabbra kerüljön. Mikor elértük a felhők alját, annyira kiszáradt a torkom, hogy egy árva „á”-t sem tudtam kinyögni Indigo örömére.

 - Most Mire volt jó ez az egész? – kérdeztem rekedten.

- Hát még mindig nem érted? Elmegyünk innen, a mi világunkba.  – sóhajtott gondolatban. Nem akartam még jobban elkeseríteni, szóval landolásig meg sem szólaltam. Mikor majdnem elértük a földet, ő letett, majd saját maga is lelandolt. Feltápászkodtam a kemény talajról, majd körbetekintettem. Egy tisztás közepén álltunk, körülöttünk fenyőerdő.

 - Hol vagyunk? – kérdeztem, de ahelyett hogy ő válaszolna megszólalt egy hang.

 - Tehát te lennél a kiválasztott. – mondta az ismeretlen. Körbetekintettem és megijedtem, mert egy kőhajításnyira egy középkorú férfi állt piszkavassal a kezében. Kis tábortűz mellett guggolt. Picit már őszes, de régebben barnás haja össze vissza állt a feje körül. Élénk kék szeme érdeklődve méregetett.

 - Üdvözöllek, Optimus vagyok. – monda és közelebb sétált.

 - Én pedig Ismira, de hívj csak nyugodtan Irának. – fogtam meg a felém nyújtott kezét.

 - A sárkányodat már be se mutatod? – kérdezte, amitől zavarba jöttem.

 - Két ok miatt. Egy, nem az én sárkányom. Kettő, fogadok, hogy ismeritek egymást. – Optimus elégedett mosolyra húzta a száját.

 - Nem is olyan rossz a helyzet, mint gondoltam. Ezzel sok időt megspórolunk. Sok, sok időt…  - dünnyögött magában. Elsétált a tűzhöz, majd egy vödörből vizet öntött rá.

 - Mehetünk? – kérdezte, miközben egy fekete mén hátára próbált felkötni két vizestömlőt. Hátrafordult, majd így szólt:  - Nem jössz? Ott a te lovad. Látom nincs sok cuccod, az jó. – mondta egy tarka kancára mutatva.

– Tudsz lovagolni nem? – folytatta rám sem nézve. Odasétáltam a nekem szánt lóhoz, majd ijedve tapasztaltam, hogy mikor a napsugarak megvilágították, ahol eredetileg fehér volt mos kékesen átlátszott.

 - Ez a ló átlátszó! – kiáltottam ijedten.

- Ne aggódj, holnapra elmúlik neki. – mondta teljes nyugalommal a hangjában Optimus. Indigo helyeslően bólintott, majd békésen tűrte, ahogy a hátára tuszkolnak két hátizsákot. A két hátizsák szíjjakkal össze volt kötve, így a szíjakon volt a teher, ami aztán a sárkányhátra terelődött és a hátizsákok pedig oldalt lelógtak. Optimus most odasétált hozzám és odanyújtott nekem egy íjat, egy nyilakkal teli tegezt és két kést. Adott ezekhez még egy vastag, erős bőrövet, amihez aztán odakötöttem a két kést. Az egyik fogas volt, a másik pedig sima hegyes. Felkötöttem az övemet majd egy western kantárral felkantároztam a lovamat. Nem volt nyereg így szőrén lovagoltunk.

 - Majd szerzünk nyerget, de egyenlőre szőrén fogunk utazni.– mondta, majd összecsavarta a kezében lévő hosszú ostort, és odakötötte az ő övéhez.

 - Kérdezz. Tudom, hogy nagyon sok kérdés kavarog a fejedben. – mondta, de nem tudta befejezni, mivel elképesztő zúgás töltötte meg a levegőt. Valamiféle nagy, égő valami közeledett. Optimus szeme elkerekedett majd dühtől eltorzult arccal rám ordított: - Be az erdőbe, most! – elvágtattam, de egész idő alatt őt figyeltem. Tíz madárhoz hasonlító lény volt. Tollas szárnyuk, tollas farkuk és hasuk volt. A fejük is madárfej volt, de csőrük mentén kis fogak helyezkedtek el. Hosszú villás nyelvüket ki-ki öltötték. Az egész testük égett. Sárga lángnyelvek mardosták tollaikat, kárt nem téve bennük. Testüket világos fénnyel világították meg. ’Ezek főnixek!’ jutott eszembe hirtelen. Mikor az első madár leszállt Optimus kivonta kardját, amit észre sem vettem eddig. Szikrázó kék penge volt, ezüst markolattal. Két kézre fogta, majd elmormolt valamit az orra alatt. Kék fény villant, majd három enyémhez hasonló ló bukott fel egy mellettünk lévő patakból. Testüket víz formálta, sörényüket a patak habja alkotta. Ezek egy csöppet sem hasonlítottak semelyik általam ismert lófajtához. Nem volt sem színük, sem anyaguk. Átlátszottak és kékes árnyékot vetettek. Vad vágtában csaptak össze a főnixekkel. A tűz és a víz csattája volt ez. A főnixeknek meg volt az a csúnya szokásuk, hogy ha akarták változhattak hamuvá, amit a szél tovább vitt, így az ellenfelük háta mögé kerülhettek, vagy könnyen szökhettek meg. Optimus egy fának vetette hátát, úgy küzdött két főnix ellen. Kék gömbök repkedtek néha körülötte, melyek az ellene küzdő főnixek felé szálltak. Tele volt az arca véres karmolásokkal. Szintúgy kezei. Kardjáról vér csöpögött, mely mielőtt elérte a földet egy füstcsóvává változott. Indigónak négy főnix maradt. Az egyiknek éppen a nyakát harapta el. Győzelemittasan vetette rá magát a következőre. Vad ordítás közepette belemélyesztette fogait az égő madárba. Az előzőleg megölt hamumaradványai lángolni kezdtek, majd az imént megölt madár újraéledt.

 - Ezeket képtelenség megölni! – üzente megnyitva az elméjét. Optimus egy pillanatra tárta fel tudatát, hogy megüzenje:

 - A hamu! Azt kell elzárni, vagy képtelenné tenni az újraéledést! – Indigo új energiarohammal lendült neki a harcnak. Az egyiket sikerült a hátsó lábával a földre tuszkolnia. Rálépett, mire az hamuvá változott, de mivel rajta állt, nem tudott újraéledni. Egy másikat is elintézett, így csak egyet kellett sakkban tartania. Optimusnak rosszabbul sült el a dolog. Nem voltak mancsai, amivel ráléphetne az áldozatára, így csak a kard maradt. Nem bírtam a gondolatot, hogy tétlenül nézem, ahogy öldöklik egymást. Leszálltam a lovamról, majd megparancsoltam neki, hogy segítsen a társainak. Előhúztam az íjat, amit Optimus ajándékozott nekem, és a nyilas tegezt. Felajzottam az íjat, majd reszkető kézzel ráhelyeztem a húrra a nyilat. Céloztam, majd lőttem volna, végig gondoltam a nyíl útját. Teljesen a nyílra koncentráltam, és arra a helyre ahova lőttem, tehát a célpontra. Behunytam a szemem, majd elengedtem az elpattanásig megfeszített húrt. Zöld füst szállt fel a nyílból, majd egy főnix nyakának vette az irányt. Mikor a madár elhajolt előle, csodák csodájára, a nyíl is oldalra billent célba találva. Térdre rogytam a kimerültségtől,mert hirtelen megcsappant az erőm. Nem foglalkoztam vele, kilőttem egy ugyanilyen nyilat, mire az célba ért,én eszméletlenül feküdtem a földön. Hallottam egy fájdalmas „Neeeeeeeeeeeeeeee!” ordítást és egy elkeseredett sárkányüvöltést.